3 éve éreztem először úgy, hogy itt az idő. Annyit beszélnek ezekről a csillagokról, én meg annyira szeretek enni, hogy nincs tovább, menni kell. Itthon ugyebár nincs csillagos hely (bár szerintem lehetne), úgyhogy addig a pontig a szokásos, elismert helyeken áldoztam a gasztronómiának. Illetve otthon is, de azt egyelőre nem jegyzik sehol. Szóval néhányszor az Alabárdosban, sokszor a Faustoban, Pávában, Lou-Lou-ban (mondjuk ott csak egyszer, mert a vacsora végén ki kellett kérnem az összes desszertet, hogy legyen valami a hasamban, és utána a taxiban komolyan felmerült a Raktár utcai Fanni büfé, mint megálló), és olyan helyeken, ahonnan hírek jöttek.

 

Ezzel a felismeréssel egy időben kezdtem azonosulni egy, a csajom (feleségem) által állítólag sokat mondogatott, viszont általam nem hallott problémával, miszerint nagyon szereti Angliát, és a sört is, de soha nem megyünk máshová, és egyébként is, Párizs, meg szerelem, élet, asztalosmesterség. Ráadásul szakmailag vagyok képtelen megünnepelni a születésnapját aznap, amikor van, és az együtt töltött évek így felgyűlt feszültségét is ragyogóan lehetett kezelni egy túrával a nagy torony lábához (nem írom le akkor se).

 

Egyszeri Google vitéz módjára beírtam a keresőbe a Michelin és a Párizs szavakat, és gyakorlatilag az összes létező 2 vagy 3 csillagos helyre küldtem egy levelet. Egy órán belül jött a válasz egy Taillevent nevű helyről. Nem volt benne az első háromban, amit kinéztem, viszont abból a háromból csak egy jelzett vissza, azt meg tatarozták. A levelet Jean Claude Vrinat küldte személyesen, a tulajdonos. Faragatlan tuskóként ezer kérdés merült fel bennem, mikor kell menni, miben kell menni, szóval készültem rá nagyon. Ha eszembe jutott valami, írtam, és láss csodát, tuti, hogy 3 órán belül jött a válasz. Azt hittem nincs ott soha senki, azért ér rá… Amikor megismertem azonnal világos lett, hogy ezt az ember ennyi idősen is csak a vendég érdekli, a klasszikus értelemben vett VENDÉGLÁTÁS. 

 

Kétszer voltunk eddig. Az élményeim nem igazán tudom szétválasztani, a képeket a második alkalommal készítettem. A legnagyobb különbség a két látogatás között a legfájóbb. Vrinat úr a másodiknál már nem lehetett jelen, viszont pontosan olyan volt, mintha ott lett volna. Ittunk az emlékére!

 

A Taillevent közel a Diadalívhez, egy kis utcában található. Az utcán áll az ember, akinek velünk pont nem volt semmi dolga, lévén gyalogoltunk, bent középkorú kisasszony fogad. Kabát le, pulzus fel, izgulás. Két egymás melletti terem, az egyik csillog, a mási fa. Ránézésre 10-12 asztal, a fából hegesztett terem a nagyobb. Mi is ott kaptunk helyet. Hihetetlenül letisztult, giccsmentes, elképesztően elegáns terem, középen egy óriási tálaló-szerviz asztallal.

 

Azonnal feltűnt, hogy nagyon sokan vannak a pincérek. Az első pillanatokban elég vicces volt, aztán megszoktam, valószínűleg azért, mert felesleges mozdulatok nélkül, nagy összhangban dolgoztak, szinte észrevehetetlenül. Később kiderült, hogy aznap ebédkor 44 (!!!) kolléga dolgozott egyszerre a nagyjából ugyanannyi vendégre.

 

Étlap, vaj, víz, pezsgő. Még mindig izgulás, de gyorsan oldódtunk, mert a főpincér, és az időközben bemutatkozó Vrinat úr is láthatatlanul figyeli minden rezdülésünket. (Francba az igeidőkkel, átváltok jelenbe, úgy jobb, egyszerűbb, aki meg ezen rugózik, az mától nem a barátom.) Szóval olyan érzés ott ülni, mintha valaki pont azt csinálná, ami épp eszedbe jut. Tökéletes távolságot tart mindenki, azonnal reagálnak mindenre. Soha addig, és azóta sem volt ilyen élményem. Talán a Fausto az egyetlen, ami közel van ehhez, de egyrészt elfogult vagyok, másrészt jóval gyakoribb a kapcsolat.

 

Természetesen szó sem lehet angol nyelvű étlapról, az első alkalommal ígérték, hogy nemsokára lesz, de a másodikon sem volt. Így aztán a főpincérre hagyatkozunk, hagyjuk a dolgokat megtörténni.

 

Üdvözlő: libamájparfé málnahabbal. Most is összefut a nyál a számban. A képen is látszik, hogy ugyan készültem a fotózásra, már az első ételnél képtelen voltam azzal foglalkozni, hogy fotózzak. Hihetetlen minőség, könnyű, az ízek tökéletes harmóniája, semmi tolakodás.

 

Elő 1: tarisznyarák tortácska. Elnézést az erős kifejezésért, de a „meglátod, besz@rsz” kategória. Tarisznyarák húsából készült torta tejszínes mártás tetején pihen, hajszálvékony retekkel a tetején. Azok a kis zöld pöttyök bazsalikomból vannak. Sajnos csak a csajom mehetett be a konyhába, és nem fogott kezet azzal a (valószínűleg) kis vietnámival, aki azokat odapakolta. Parádé, sírógörcs.

 

Elő 2: tészta gombával töltve. Egyszerűen nagyszerű. Ránézésre semmi extra, viszont tökéletes ízharmónia. A mártás ízére szinte pontosan emlékszem. Finom volt, de azért nem volt akkora élmény, mint az előző kettő.

 

Hal1: kis languszta zöldségekkel. Éppen csak langyosra melegített kifogástalan minőségű alapanyag, ami így el is vitte a balhét. Szinte csak a languszta íze dominál, mégis szép kíséret az apróra vágott zöldség és a lé.

 

Hal 2: sügér. Kicsit nehezebb, mint az előző, a hal is és a köretnek adott zöldségek is. Tökéletesen épül fel a menü ízre és az adagok is egyre nagyobbak. A sügér finom, különösebben nem rajongok érte, de  természetesen tökéletesen van elkészítve.

 

Fő: kacsa fügével. Csak tippelek, szerintem vadkacsa, mert két nem túl nagy kacsamell van a tányéron, fügével. Más köret nincs is, viszont így is bőven elég. Az első alkalommal én bárányt ettem, a csajom pedig ezt a kacsaételt, de egy falat bárány után cserélni kellett, úgyhogy én kétszer is ettem kacsát. Mondjuk az a bárány tényleg pazar volt, a kacsa viszont szerintem szintén az. A hús pecsenyelén pihen, és most figyeljetek: Az első alkalommal éppen vadul vakarom felfelé az időközben szabályosan megkötött pecsenyelét a tányéromról a villámmal (nyilván mert olyan íze volt, hogy a sírás kerülgetett), amikor a mosolygó Vrinat úr megjelenik egy kanállal, állítólag azzal nagyobb a hatásfok. Úgy is van… A második alkalommal ugyanezt a műveletet végzem (természetesen kicsit azzal a céllal is, hogy vajon most mi történik), most a főpincér jön egy kanállal és egy pici kancsó extra pecsenyelével. Mindezt könnyedén, másodpercek alatt, a világ egyik legjobb éttermében. Gyermekeim, vendéglátás a legmagasabb fokon. Kép nincs, megettem, mire eszembe jutott…

 

Desszert: csokitortácska, és valami rétegesen összeállított fogalmamsincsmi. Ezekről nincsenek emlékeim, mint már említettem nem vagyok csoki-fanatikus, a másikra meg egyszerűen nem emlékszem. Ellenben tegnap megtaláltam az étlapunkat a séf aláírásával, úgyhogy update lesz. Már ha találok valakit, aki tud franciául.

 

 

Borok: rögtön az elején megegyeztünk, hogy nem érdekel mit, mikor, hogy, csak legyen. Az első alkalommal bénáztam a világ leghosszabb borlapjával, amiből csak az olaszokhoz konyítottam, na az vér ciki volt. Másodszor hagytam, legyen, aminek lennie kell. Panasz nem volt, de nem emlékszem belőlük semmire, mert megint mással voltam elfoglalva (most nem azzal, hogy ki akarnak nyírni), és nem is emlékszem. Ha jól tudom, igen híres a borválaszték. Szerintem fél éven belül megyek, majd jobban megnézem.

 

Jöhet az ömlengés. 2 csillagos étterem, egyet elveszített 2007-ben. Egyszerűen nem lehet belekötni. Az ételek minősége kifogástalan, nincsenek nagy trükkök, azt eszed, amit látsz, annyit amennyi pont elég. A környezet nagyon elegáns, mégis otthonos, a pincérek illetve mindenki, aki érted van ott pontosan tudja, hogy az elsődleges cél az, hogy a vendég a lehető legjobban érezze magát, mosolyogva, élményekkel telve menjen el, és ezt keresve jöjjön vissza. Folyamatosan azt éreztem, hogy ennél jobb helyen nem lehetek, pedig öltönyben, nyakkendőben ültem. A második alkalommal a desszert előtt kimentem a mellékhelységbe, és mire visszaértem, a csajom nem volt sehol. Pár perccel később megjelenik, és az őt kísérő pincér meséli el, hogy bevitte anyát a konyhára Séf bácsihoz, hogy ne unatkozzon, amíg nem vagyok ott. Rögtön bekönyörögtem magam a cukrászhoz. Az egyik képen a csajom válla és a Séf, a másikon a kifordult nyakkendőm és a Cukrász :)

 

Tudom én, hogy ez is biztosan része a műsornak, de egyszerűen olyan természetes könnyedséggel csinálják, hogy azonnal, feltétel nélkül átadtam magam a rendszernek. Az szintén ide tartozik, hogy mind a kétszer olyanok ültek a mellettünk lévő asztalnál, akikkel az ebéd második felére gyakorlatilag a gyereknevelésről beszélgettünk. Először egy kanadai házaspár, akik a sokadik évfordulójukat jöttek ünnepelni a Tailleventbe, másodszor egy amerikai, de Párizsban élő házaspár. Mindkétszer tele volt a hely, és jó tudni, hogy nagyjából két hónapra előre kell foglalni, ha vacsorázni szeretne az ember fia. Itthon tényleg csak a Fausto tud hasonlót, ott is azt érzem, hogy én vagyok a lényeg, nem a bélszín. Az csak eszköz. Makulátlan, de akkor is csak eszköz. Lehet velem vitatkozni.

 

Drága volt (600 helyi pénz felett), de eleve majd egy évig spóroltam erre a pár nap Párizsra, így lehetett volna a duplája is. Egyébként meg ez az élmény életem végéig maradandó nyomot hagy, nem lehet pénzben kifejezni. Ez akkor is így van, ha csak a csillagok álltak szerencsésen.

 

9,9 nite pontot ér (bevezetem a tizedes nite pontot), mert a 10 pont nem lehetséges.

 

Itt a végén pedig olvassátok el azt a pár sort, amit Vrinat úr írt arra a levélre válaszolva, amiben megköszöntem mindent. Pár hónappal a halála előtt... Minden benne van…