3 éve éreztem először úgy, hogy itt az idő. Annyit beszélnek ezekről a csillagokról, én meg annyira szeretek enni, hogy nincs tovább, menni kell. Itthon ugyebár nincs csillagos hely (bár szerintem lehetne), úgyhogy addig a pontig a szokásos, elismert helyeken áldoztam a gasztronómiának. Illetve otthon is, de azt egyelőre nem jegyzik sehol. Szóval néhányszor az Alabárdosban, sokszor a Faustoban, Pávában, Lou-Lou-ban (mondjuk ott csak egyszer, mert a vacsora végén ki kellett kérnem az összes desszertet, hogy legyen valami a hasamban, és utána a taxiban komolyan felmerült a Raktár utcai Fanni büfé, mint megálló), és olyan helyeken, ahonnan hírek jöttek.

 

Ezzel a felismeréssel egy időben kezdtem azonosulni egy, a csajom (feleségem) által állítólag sokat mondogatott, viszont általam nem hallott problémával, miszerint nagyon szereti Angliát, és a sört is, de soha nem megyünk máshová, és egyébként is, Párizs, meg szerelem, élet, asztalosmesterség. Ráadásul szakmailag vagyok képtelen megünnepelni a születésnapját aznap, amikor van, és az együtt töltött évek így felgyűlt feszültségét is ragyogóan lehetett kezelni egy túrával a nagy torony lábához (nem írom le akkor se).

Magyarországról küldtem 2 hónappal az utazásunk előtt egy levelet, hogy mennénk. Vacsorára, vagy ha ahhoz már késő, akkor ebédre. Semmi visszajelzés. Kicsit felhúztam magam rajta, de akkor már tudtuk, hogy a Taillevent-be mehetünk, és hidegen hagyott. Legalább a szokásos éves gasztrotúra nem kerül egy kisebb csomag heroin árába. Aztán a repülőtéren csörög a telefonom, kérdezi az ember, hogy megyünk-e. Állítólag küldtek levelet, de mindegy is, jó, hogy hívtak. (Jut eszembe, a korábban postolt Ikarusnál, ha nem tolod oda az arcod, lekapnak 100 eurot fejenként a kártyádról.) Megyünk…

 

Szóval Alain Ducasse étterme a párizsi Plaza Athénée hotelben. A hotel az avenue Montaigne utcában van, ami csak azért érdekes, mert a feleségeket és barátnőket kizárólag bekötött szemmel, vagy altatva érdemes arra vinni, tekintettel a létező összes divatmárka üzletére. Nekünk, férfiaknak a rengeteg bóklászó modell és hotel előtt álló gépjárművek csodálata marad (már aki bukik rájuk)…

 

belépéskor furcsa szemüvegű, kissé agresszív arcú ányecska fogadott, asztalhoz vezetett, és leültetett. a terem szép, nagy, olyasmi méretű, mint a budapesti páva volt. este hatkor mi voltunk az elsők, kilenc körül, amikor eljöttünk nagyjából félház volt. teljesen normális pincércsapat, sajnos az ételeket mindig a terminátor hozta, nem csak nekünk, mindenkinek, akkor is, ha három tányérral kellett birkóznia. ez elég szokatlan. mosoly nélkül elmondta mi van a tányéron, aztán viszlát. a körülöttünk dolgozó srácok közül majd mindegyik jobban beszélt angolul és kedvesebb is volt. néha feltűnt egy (szerintem) amerikai hölgy, aki folyamatosan szemmel tartotta a rendszert, pakolt, rendezkedett, kérdezett. kellemes, nem tolakodó jelenség, gondolom főnökféle. a vacsora felénél megjelent egy magyar úr, aki odaadta névjegykártyáját (kaja-pia manager), és kérte, hogy azonnal szóljunk, ha szükségünk van valamire. wow.